őszintén szólva az, hogy azóta beszéltem vele (nem tudom milyen néven említsem, leginkább a Seggfej illik hozzá amióta szakítottunk) világított rá, elég sokmindenre. arra például, hogy tényleg nincs rá szükségem a jelenlegi formájában. szóval igen, beszéltem seggfejjel. én indítványoztam a dolgot, azzal, hogy amennyiben leszar, akkor semmi értelme, de én tudhattam volna előre is, hogy leszar, hiszen le is szart, nem tudom mit akartam ezzel az egésszel, legszivesebben lebasznék magamnak egy péklapát pofont már az ötletért is, mert mi a fasznak csinálok én ilyen felesleges dolgokat? mert nem mondhatnám, hogy túl romantikus lélek volnék... dehát mindegy, igazából egy haszna volt az egésznek, megtudtam mivel foglalkozik. valahol szerintem erre voltam kivácsi végig, azt valahogy tudtam, hogy a barátságáért könyörögni értelmetlen és túl szentimentális az én gyomromnak, főleg ha az illető nem kér belőlem. kicsit keserű valahol, valahol meg nagyonis szórakoztató az egész. keserű, mert az alapján amit mondott.. igazából csak méginkább nőtt az öngyűlöletem. ugye elmondta, hogy egyetemre jár, tetszik neki, satöbbi... velem mi lett? nem hogy nincs semmi jó, de folyamatosan csak a szar. a fotós szak egy elbaszott, nyomás alatt hozott döntés volt, és nem volt semmi értelme, az orbitális hátránya pedig az, hogy nem hagyhatom ott júniusig. csúcs. nem is vagyok ott kb, igazából semmit sem tudok megcsinálni, mert nem is tudom hogy kell, és a stílusuk még számomra is undorító, pedig én egyébként egy elég nyers ember vagyok. nem is akarok ezzel foglalkozni, meg nem is érdekel ez az egész. és igazából rohadtul nem visz előre, mert (nem tudom hogy van máshol) itt egyáltalán nem kell, hogy iskolázott légy ahhoz, hogy fotós légy. ismerősök kellenének, de ugye minek a fotós? manapság? ¨könyörgöm... én nem igazán tűröm, ha az emberek úgy beszélnek velem, mint egy mentálisan sérült egyénnel. bár szerintem ezt a hangnemet ők sem érdemlik meg. amióta végeztem azzal a szokással, hogy elviselem, és leszarom, azóta nagyon nehezen tudom feldolgozni azt, ha nem áll módomban ilyenkor visszavágni, márpedig a tanárodnak visszavágni, nem túl szerencsés. viszont a pozitívum az, hogy jövőre már nem fogok oda járni, tehát mostmár mindegy.. lebaszhatom mi a szerencsés és mi nem. habár kirúghatnak, de nem érdekel... pedig kéne, hiszen a hivataô, meg khm. de leszarom. nem tudom miért van ez, de fiatalabb koromban még sokkal jobban tűrtem a sok szart, de az más volt. pl volt egy tanárnőm, akinek a tantárgya semennyire nem izgatott és nem is volt fontos az érettségim szempontjából, így ha beszólt, megvédtem magam, visszaszóltam. ennyi. a többi problémám meg más jellegű volt, osztálytársak, intrikák, ilyeneket könnyen a helyre lehet rakni. igaz, hogy nekem is évekbe telt, de az más volt. nem folyásolta be ilyen szinten az életemet, akadt egy-két jóbárát és rájuk koncetráltam, plusz az iskolai teljesítményem sem volt olyan gáz. nem voltam jeles tanuló, de nem is a leghülyébb a tanáraim meg nagyrészt észre sem vettek, mindegy volt. volt kapcsolatom is, mindennek ellenére, az egész más volt. gyerekkoromban még voltak a tanáraimnak undorító megjegyzései, de az más volt... valahogy nem tudom.. akkor az volt bennem, hogy ezt most MUSZÁJ, meg kell csinálni. ugyanígy az érettségivel. motivált valami. de most nincs semmi, ami motiválna. maga az, hogy fotós legyek, nem motivál, semmi kedvem hozzá. szerettem fotózni és most is szivesen lövök egy-két képet, de az más. nem olyan, hogy felpakoltan megyek eg ymodellen... az egész... más. ettől az ipari dologtól undorodom... és nem izgat, pláne nem úgy, hogy tudom, hogy nem kell hozzá ez a kínlódás, akkor én mi a faszért kínlódom vele? ha olyan nagyon akarnám, már rég fotós lennék, és keresnék is vele. de nem akarom, soha nem is akartam és sosem akartam technikailag jó képeket csinálni. szóval nincs semmi motiváció...miért maradnék? ha mondjuk lenne valami szar melóm, amit gyűlölnék, harcolnék érte, ugyanúgy mint minden rosszért eddig. mert motiválna, h lesz egy kis éhbérem (ha más nem is) és legalább JÁROK valahova... nem úgy mint most. persze lakhattam volna én a fővárosban is, csak 1. ygyűlölöm, 2. kibaszott drága lenne... szal ennyi. és akkor, hogy visszakanyarodjak, velem ellentétben ő? nos ő élvezi azt, amit csinál. szereti, amit tanul. meg jól van. valahol irigylem talán, vagy inkább utálom a tudatát annak, hogy ilyen felejthető vagyok. másrészt viszont nem szeretnék olyan lenni, mint ő, épp ez a vicces része. nagy hanggal szónokolt, mennyire g¨yűlöli az iskolát. ezután röhögött mindegy egyetemistán. erre mi lett belőle? egy iskoláját szerfelett imádó egyetemista. mint egy rossz vicc, vagy inkább rossz rémálom. kicsit olyan, mint amikor a legszűziesebb osztálytársnőd az általánosból átesve a középiskola küszöbén a legnagyobb ribanccá válik. olyan valótlannak tűnik és valójában mégis ezek a dolgok a legvalósabbak az életben, mivel mindig ez van. de itt jön a kontraszt. az hogy bár én lennék olyan helyzetben.. vegyük alapul, hogy én vagyok az az ember, akit mindenki elfelejt és akiről mindenki tudja, hogy sosem lesz belőle semmi. a végén meg egy híres emberré válnék, és még post mortem is lennének rajongóim. csak valahogy úgy érzem, ez sosem lesz így, viszont, lehet, hogy röhelyes, de én mindig erre vágytam. pedig amúgy nem tudnám kezelni a hírnevet, mert az idegeimre menne. talán már azzal is beérném, ha halálom után nagy lennék. nem mintha addigra nem lenne teljesen mindegy. viszont a tény az, hogy rohadtul hiányoznak a gimis napjaim. sosem hittem volna, mert ezt a részét valahogy sosem gondoltam végig. mindig csak az járt a fejemben, hogy milyen csodás is lesz, ha ezeket az idióta pinákat (egy-két konkrét ember aki szivesen szivta  a vérem ugye) soha többé nem látom. az eszembe sem jutott, hogy esetleg milyen jó is csak úgy megismerkedni valakivel az utcán? hm.. mert azóta, hogy nem látnak, nem tudják, hogy létezem, és ha nem tudják, egyedül gebedek meg, valószínűleg hamarabb, mint ahogy azt elképzeltem. a seggfej is egy buszon "szeretett belém" könyörgöm!!! de nem is ez a fő ok, egyszerűen csak nem tudok elszakadni a napi sokórás várakozástól, hóbaszarbafagyba, meg attól hogy lássak embereket. igaz, hogy kéne egy bajtárs, úgymond... de valahogy nem érzem úgy, hogy bárkivel is tudna ez úgy működni, ahogy régen seggfejjel. előtte se ment, és azóta sem alakul úgy, mert senkiť nem bírok hosszú távon elviselni és külsőleg se jön be annyira senki és mindenzt nehezíti, hogy nem is látok már embereket. sosem volt szükségem sok emberre, amikor seggfejjel voltam, bőven elég volt ő. rajta kivűl volt 1-2 barátom meg netről is ugye, de ennyi. semmi több. és ez most is elég, csak hiányzik az az egy elem, ami ugye kiesett. de nem ő maga, hanem az, amilyen akkor volt, és ahogy akkor voltunk. részben úgy már nem lehet, de ha valaki hasonlóan állna a dolgokhoz, már lenne jövője, de az ilyen magukat rámerőszakoló emberektől egyszerűen égnek áll a hajam. ő más volt, meghát sokat segített rajta, hogy az elején eléggé olyan feje volt, mint az alapvető ideálom. namindegy. csak ki kellett már írnom magamból a dolgokat. seggfej személyisége teljesen eltorzult, de hát legalább boldog. bár azt hiszem így már baromira nem érdekel, hogy az-e, teljesen kiábrándultam belőle, sokáig tartott, tudom, de csak sikerült. bár igaz, hogy vagy jó fél évig eszembe se jutott... bonyolult ez. szóval az életem nagyjából megint olyan lesz, mint amilyen utoljára talán 16-17 évesen volt, bár talán még akkoris jobb volt, ami fura, ha tudjuk azt, mi minden történt. most nincsenek olyan problémáim, de annál inkább zavar, hogy senki vagyok és semmim sincs. azt hiszem felnőttem. mert már ninsc olyan helyzetem, hogy séma szerint mennek a napok és vannak lehetőségek.ha elkezdek melózni, lesz egy kis pénzem, ami semmire se lesz elég, de legalabb lesz, viszont nem lesz magán életem soha többé. de most sincs. legalábbis olyan értelemben nincs, mivel a szórakozóhelyek sose vonzottak, individuális tanfolyamon meg nehéz random ismerkedni (úgy ahogy általaban szoktam, az utcan) ha havonta egyszer mész max el otthonról és akkor is egy gecinagy városba, amit gyűlölsz és nem is tartószkodsz ott tovabb annál, amennyit feltéltenül muszáj. de nem számít, lehúzom ezt az évet aztán meglátjuk hogy alakul tovább. kétlem, hogy vége lenne, lesz még valami... egyszer. fő az optimizmus, ja...munkakeresés és ennyi. aztán történni fog, aminek kell.